Volt egy időszak,amikor ,így éreztem magam. Soha nem volt nehezemre a gyerekekkel foglalkozni. Főzni,mosni nekik,takarítani utánuk,mégis gyakran megkaptam,hogy depressziós vagyok. Pedig nem…kicsit hanyagolva éreztem magam. Napközben igyekeztem mindenki kedvére tenni,finomat kotyvasztani,rendben tartani a lakást,mert hát egész nap itthon “ülők”. Nehéz volt,hogy egész nap vágytam arra ,hogy beszélgethessünk egy kicsit apával este,de mire mindenki ágyba kerül ,azt hallottam zuhanyzás közben,hogy ő bizony már horkol. Gyakran sírtam,magamba kerestem a hibát…biztos,mert meghíztam vagy netán van valakije? Gyakran hangot is adtam ezeknek a gondolatoknak. Aztán,ahogy teltek az évek,megnőttek kicsit a gyerekek,akkor kezdtem rájönni,hogy bizony én volta a magam legnagyobb ellensége. Teljesen begubóztam,nem szerettem itthonról kimozdulni és milyen rosszul tettem…milyen kis buta voltam. ..
folyt.köv.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: